Mivel a vöcsökfiókák szemmel láthatóan napról-napra nagyobbak, minden lehetőséget meg kell ragadnom, ha közeli képet szeretnék róluk. Rögtön másnap hajnalban ki is feküdtem a tutajra, mint utólag kiderült teljesen feleslegesen. Nagyon szeles idő volt, és egy szál madarat se láttam a vízen mozogni egész reggel. Hát ilyen is van kérem szépen. De volt még egy esélyem, vasárnap délután sikerülnie kell. Ahogy kell, időben a lesben voltam, jöhetnek a madarak. Jöttek is, de reménytelenül messze voltak. A vöcsökfiókák már egészen önállónak tűntek. Néha a víz alá is lebuktak a szüleik után, azok meg sokkal bátrabban, és messzebb mozogtak, mint eddig. Nekem meg maradt az a szárcsa, ami néha elúszott előttem, olyan határeset távolságra.
Elég egyhangúan telt az idő. A közelben semmi érdemleges nem történt. Egészen addig, amíg balról ismerős hangokat nem hallottam. Csobogás és finom orrhangok jelezték, hogy közeledik valami. Nem is kellett sokat várni, a látómezőben fehéres tollgombócok bukkantak fel.
Nem tudom, hogy a cukiságot mivel lehetne definiálni, de szerintem a hattyúfióka alkalmas lenne rá. :)
Szépen, egy csoportban úsztak el a les előtt, egészen váratlan közelségben. Na, ez már igen!
A fiókákat szorosan követték szüleik is, de ahhoz, hogy velük is kezdhessek valamit, meg kellett várni, hogy kicsit eltávolodjanak.
Talán negyed óra volt még naplemente előtt. A táplálkozó hattyú ilyen fényben nagyon szép látvány.
Ez a pár szép pillanat, amit a hattyú család elvonulása jelentett, megmentette az estét, mert a vöcskök utáni hajsza rossz irányt vett. Remélem tudok rajta fordítani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése