Fülemülesíp

Mikor gyerekfejjel elkezdtem a madarakkal komolyan foglalkozni, egyre több szakirodalomra volt szükségem. Mindent tudni akartam róluk, és ezért minden számomra elérhető, madaras témájú könyvet elolvastam. A madárhatározókon kívül ráakadtam Schmidt Egon könyveire is, aki rendkívül olvasmányos formában, a saját madarászélményei segítségével osztotta meg tudását. Szinte faltam az írásait. Nagyon sokat tanultam belőlük. Az elbeszélésekben Egon bácsi többször említette, hogy fülemülesípot használ a fülemülék csalogatására. Mivel hajtott a kíváncsiság, nem voltam rest, és tizenévesen levelet írtam neki, hogy miként is lehetne fülemülesíphoz jutni. Rövidesen küldeményt hozott a postás. Feladóként Schmidt Egon szerepelt. Nagy izgalommal olvastam a levelet, hiszen fény derülhet végre a fülemülesíp titkára. Egon bácsi volt olyan kedves, és aprólékosan leírta, hogy miként is készítette saját kezével a kis szerszámot. A leírás alapján aztán magam is fabrikáltam egyet, amit az őszi madarászásaim alkalmával sikeresen használtam. Az ősszel érő bodza termését sok madár, köztük a fülemüle is, szívesen fogyasztja. Ebben az időszakban behúzódtam egy-egy bodzabokor alá, és néhány alkalommal sikerült is behívnom fülemülét. Nagy élmény volt ez nekem akkoriban. Ha Egon bácsi véletlenül olvassa ezt a bejegyzést, akkor ez úton is köszönöm neki a sok évvel ezelőtti kedvességét. De vajon miért is került most ide ez a bevezető! Elmondom. A mindenki számára ismert csapadékviszonyok miatt a halastavak vízszintje nagyon leapadt. Ezzel persze bekövetkezett az, amitől tartottam, hogy a vízparti les elől is elfogyott a víz. A kis nádassal körülvett tisztás így elnéptelenedett. Mivel a madáritató nyújtott kellő izgalmat, így a vízparti lessel nem is foglalkoztam jó ideje. Laci barátom viszont úgy 10 napja felhívott, hogy járt a lesnél, és csak a kíváncsiság miatt bebújt egy kicsit. És olyat látott, amire senki nem számított volna. A kiszáradó tómederben nagy fülemüle mozgott. A vízimadaraknak kitett beszállófáimat használta, azon ücsörgött. Fülemüléknél már javában zajlik ez idő tájt a vonulás, és a mi csalogányunk testvére is átvonul itt. A nádast használta időszakos pihenőhelynek. Mivel Laci is amolyan becsületes madarász, másnap megfogta, és meggyűrűzte a ritka vendéget. Minderről persze csak telefonon értesültem, mert a családdal hosszú hétvégére elutaztunk. Volt időm kieszelni a haditervet. Az őszi vonulásra általánosan jellemző, hogy lassabban zajlik, mint a tavaszi. A madarak egy-egy jó táplálkozó helyen huzamosabb ideig elidőznek. Csak ebben reménykedhettem én is. Amint tudtam, rohantam is a helyszínre, hogy megtegyem a fotózáshoz szükséges kellő előkészületeket. De fotózni még midig nem volt időm. Csak Dénestől tudtam, aki a hír hallatára szintén benevezett egy nagy fülemüle lesre, hogy jó úton járok. A fényképezésre végül a madár megtalálásától számított 10. napon került sor. Sajnos az éppen akkor betörő, erős széllel érkező hidegfront ezt keresztül is húzta, de legalább arra jó volt, hogy tudjam, a madár még itt van. Másnap viszont a szerencse kegyeltje lettem. A nagy fülemüle oda szállt, ahova én szerettem volna.

Minden passzolt. És még a fülemülesíp is előkerült. Persze a madár hírének hallatára egyből eszembe jutott a gyerekkori emlék. Le is poroltam rég nem használt sípomat. Akkoriban fülemülét hívtam vele, na de nagy fülemülét még nem. Itt volt az ideje, hogy kipróbáljam.

A hívóhangra szépen válaszolt is újdonsült kedvencem. Én a lesből füttyögtem, ő meg kintről válaszolt nekem, és néha olyan nagy fülemülésen tekert egyet a farkán. Szép volt. Jól szólt a fülemülesíp.

 Így alakult hát, hogy a vízparti les víz nélkül is jó szolgálatot tett.   

Hajnali tobzódás

A madáritatónál várható nagy forgalom újabb hajnali lesre csábított. Még erős szürkületben értem a helyszínre. Már ismerősként köszöntöttem a közeli fáról szóló macskabaglyot, aki velem mit sem törődve kiabált. Ráérek még szöszmötölni, lassan virrad. Mire mindet elrendezek, azért már finom zörgések jelzik a közeli bokrokból, hogy más is felébredt. Még el sem helyezkedtem a kunyhóban, máris négy vörösbegy áll az itató szélén. Nagyon ki lehettek tikkadva, jóformán el sem tűntem még a szemük elől. Erős még a fényhiány, nem tudok velük mit kezdeni. Hanem alig telik el pár perc, nehéz huppanással nagy madár érkezik. Zöld küllő! Ej, korán van még, 1/2 másodperces expót enged csak a gép. Megpróbálom elkapni azokat a pillanatokat, amikor két korty között vár picit.

Hihetetlen, hogy éles kép is készül, de készül. Az első találkozás óta szépen színeződik már át gyönyörű zöld ruhájába. 5:50-et mutat az óra, elkezdődött a nap.

A küllő távozása után újra a vörösbegyeké a terep. Előbbi hosszú expós képeimen felbátorodva őket is fényképezem. A záridő már 1/3 másodpercre rövidül. Javulnak az esélyeim! Persze a pattogó vörösbegy nem várja ki, míg lassan lefut a fényképező zárszerkezete. Sebaj, így készülnek a "művész" fotók.

Ezek után aztán beindult az a tobzódás, amire a címben is utaltam. Megjelent az első nagy fakopáncs, amit utána még egy, és még egy, és már nem is számoltam hány követett. Egész reggel jelen voltak, egymást váltották a beszállófákon. Öreg és fiatal madarak is érkeztek vegyesen. Ittak, kergetőztek, vagy éppen megpihentek egy pillanatra.

Egy közép fakopáncs is jutott közéjük. A nagyobb rokonoktól nem zavartatva magát, nyugodtan ivott a vízből.

Megjelentek a csuszkák is. Tulajdonképpen már számítottam rájuk, így nem ért felkészületlenül a gyorsaságuk.

A rigók is képviseltették magukat ezen a reggelen. Először egy énekes rigó érkezett. Különösen örültem neki mert jó ideje nem találkoztam már vele. Félénk madárka, megvárta, míg felszabadul némi hely a víz mellett. Szerencsére ott várakozott, ahol nekem is tetszett.

Fekete rigó is jutott, több is. Ők már picit harciasabbak. Gondolkodás nélkül a víz mellé repültek.

A nagy sürgés-forgás közepette pici madár tűnt fel egy pillanatra. Hirtelen nem is szállt le, csak többszöri próbálkozásra sikerült egy nyugodt helyet találnia. Izgatottam nyomtam le a gombot, új faj érkezett az itatóhoz. Fitiszfüzike.

A vízhez nem fért oda szegényke, a "tömeg" nem engedte. Odafért viszont egy másik új vendég. A hangjáról már akkor kiszúrtam, mielőtt megláttam volna. Citromsármány. Ő is hiányzott eddig az itatós listáról.

Természetesen jöttek bőven cinegék, szajkók is. A barátposzáta is nagy fürdőzést csapott. Vizes tollazatát győzte utána rendbe szedni.

Az eddigi sok újdonság ellenére a nap szenzációja csak ezután következett. Ismét egy zöld küllő landolt a víz mellett. Nem a hajnali madár. Ez egy tojó volt, bár szintén egy átszíneződő fiatal. Valószínűleg ugyanabból a fészekaljból. Elég közel szállt le a leshez, ezért először portrékkal próbálkoztam. Ilyen közelről látszik igazán, micsoda hatalmas csőre van.

Azt hittem, hogy miután ivott el is fog repülni, de nem így történt. Ránézett arra a tuskóra, amit néhány napja raktam ki. (Gondolván, majd ezen fogom lefotózni a küllőt.) És már fel is ugrott rá. A betyárját. Gyorsan portré állásra váltottam, hátha enged pár kockát. A pár kockából aztán az lett, hogy majdnem tele lőttem a memóriakártyát. A küllő nekiállt kopácsolni a tuskót. Több percen keresztül játszott, tette-vette magát. Fantasztikus volt, mondanom sem kell, majdnem kiugrottam a bőrömből, mikor a képeket az LCD-n visszanéztem.

És ha nem lett volna elég az adrenalin erre a reggelre, zárásképpen leszállt a les elé egy szürke légykapó. Szintén új faj az itatónál.

Micsoda reggel! Az erősen emelkedő fények miatt aztán abba hagytam. Az utóbbi idők legizgalmasabb fotózásán voltam túl. Reggel háromnegyed hattól kilencig folyamatosan pörögtek az események, ráadásul új fajok is érkeztek. A fotózáson kívül azért van a dolognak más jelentősége is. A hosszan tartó aszályt megsínyli a természet. Egy ilyen, viszonylag kis méretű itatóval nagyon sokat segíthet bárki a  madaraknak. Mindenkit arra buzdítok, hacsak teheti, helyezzen el a kert sarkában egy nagyobb virágalátétet, amit naponta feltölt friss vízzel. A madarak hamar megtalálják, és az mellett, hogy örömmel oltják szomjukat, a víz mellett sürgölődő népség látványa mindenkinek nagy élmény.

Mozgalmas délután

Az utóbbi időkben a fényképezésre szánt idő nagy részét a madáritatónál töltöttem. A szárazság miatt a madaraknak gyakorlatilag nincs más ivási és fürdési lehetőségük a környéken. Amikor elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, hamar rá kellett jönnöm, hogy a Mecsekben lévő számos természetes vízlelőhellyel nehéz versenyezni. A hegység tele van patakokkal, forrásokkal, és sok az időszakos pocsolya is. Most ez a versenyhelyzet gyakorlatilag megszűnt. A hosszú ideje tartó aszály kíméletlenül felszárított minden erdei vízfelületet. Ezért a madáritató forgalma is érezhetően megemelkedett. Ezt tapasztaltam a legutóbbi délutáni fotózás alkalmával is. A kezdeti méla csendet öt óra tájban törte meg néhány széncinege. Ők voltak az elsők, de innentől fogva egészen estig folyamatosan jöttek. Pancsolásukkal felverték a környéket. Az első izgalmas pillanatot egy hím nagy fakopáncs okozta. Lendületesen érkezett a beszállófára. Szépen elhelyezkedett a hátteret adó, már sárguló galagonya bokor előtt. 

Nem sietett. Rövidesen újabb huppanás a másik beszállófán. Egy másik harkály. Egy fiatal nagy fakopáncs. Pár fotóra volt csak idő, de már jött a harmadik is, egy tojó. 

Három nagy fakopáncs volt egyszerre előttem, győztem válogatni, hogy melyiket fotózzam. Érdekes volt, hogy egymással szemben teljesen nyugodtan viselkedtek. Pedig ez nem jellemző rájuk. A nagy fakopáncsok, főleg az öreg hímek folyton kergetik fajtársaikat. Bár a hím dominanciája azért érezhető volt. Főleg a fiatal, már átszíneződő madár kerülte. Igyekezett mindig az itató ellenkező oldalán tartózkodni. 

De végül is minden csetepaté nélkül, szépen ivott mind a három, majd elrepültek. Miközben a harkályok uralták a terepet, egy vadgerle is megérkezett. Egy darabig az itató melletti fán várakozott, majd egy alkalmas pillanatban pár korty erejéig leszállt a vízhez.

Megtanultam már az idők során, hogy a lesben, még ha sokszor nehéz is, folyamatosan figyelni kell. Számtalanszor lemaradtam már szép pillanatokról, madarakról, mert éppen a fényképezőt babráltam, vagy a leskunyhóban futkározó hangyákkal szórakoztam. Szóval igyekszem a belátható területet folyamatosan szemmel tartani. Ennek köszönhető, hogy nem maradtam le a csuszkáról. Villanásszerűen jelent meg az itató mellett, és villámgyorsan a víz mellett termett, ahonnan három rövid korty után már el is repült. Pár másodperc volt csak az egész jelenet. Örültem nagyon, mert a csuszkát első ízben láttam az itatón. 

Persze a napból nem maradhatott ki a menetrendszerű szajkó, és a már jól ismert fiatal vörösbegy sem. A nyáron többször látott csapzott, tollatlan szajkók immár gyönyörű tollazatban pompáznak. 

A vörösbegy meg már ismerős mindenkinek. Ezúttal egy öreg madár is mozgott a háttérben, de fotózható helyre nem szállt, így róla nem készült kép. De a fiatal a tőle megszokott peckes tartással ismét pózolt a kamerának.

A nap végül kellemes meglepetéssel zárult. Már erősen csökkenő fények mellett egy kis szürke madár röppent az egyik beszálló tetejére. Kétséges volt az értékelhető fotó megszületése, de szerencsére sikerült néhány éles képet 1/10-es záridővel a kártyára varázsolni. Tojó kormos légykapó volt. Év közben nem láttam, így gyanítom, hogy náluk már megkezdődött a vonulás. Ő is új faj volt az itatón.

Nagyon szép, mozgalmas délután volt. Négy órányi les után, jó érzéssel másztam ki a kunyhóból. De akkor örültem igazán, amikor az autó is elindult. :)  

33

Még sötétben érkeztem a madáritatóhoz. A nagy meleg ellenére érezhető, hogy közeleg az ősz. Egy hónapja fél ötkor már világos volt, most meg alig látok át a fák között, rövidülnek a nappalok. Macskabagoly kiáltozása fogad. Mintha engem köszöntene. Az öreg tölgyes szélső fájáról szól kitartóan. Különleges nap lesz ez a mai. Mire befejezem a készülődést, és bevackolok a kunyhóba, már pirkad. A macskabagoly is elhallgat. Helyette halk "cik-cik" hangján szólal meg a már sokszor látott vörösbegy. Mindjárt az itató szélére is felröppen, de kevés még a fény. A fényképező csak 3 másodperces expozíciót engedne, így hát várnom kell még. Picit el is bóbiskoltam talán. Figyelmemet halk zörgés ébreszti fel. Vörös bunda villan a fák között, süldő róka lép ki a kis tisztásra, inni jön. Egyből felébredtem, viszont a róka is éber volt. Szagot foghatott, mert orrát hirtelen felvágta a levegőbe, és már fordult is vissza az erdőbe. Kár. A róka okozta izgalom lassan alábbhagyott, mire a madáritató szélére barna madárka huppan. Ismerős már. Fiatal vörösbegy. Legutóbb akkor láttam, amikor frissen kirepülve, élelmet koldulva, szülőjét kergette. Mostanra már önálló madár lett. Peckesen ugrálta körbe a vizet, és ügyesen kapkodott ki néhány vízbe fulladt rovart. Jól eltanulta az öregektől.

  

A vörösbegy többször visszajött, jól elszórakoztatott. Ezzel viszont nagyjából vége is volt az izgalmaknak. Egy barátposzáta, és néhány széncinege érkezett még. 

Sebaj, úgysem maradhattam tovább. Erre a reggelre ennyi jutott, nem is volt olyan különleges. Viszont az igazi meglepetés akkor ért, mikor hazaértem. Kis családom tortával várt, amint az ajtón beléptem. Hát mégis különleges nap ez! 33 éves lettem.

A hónap képe

A madarak régi kedvenceim. Korábban távcsővel, manapság fényképezővel járok utánuk, és próbálom a korábbi távcsöves madarász élményeket fényképezővel is átélni. Sokszor ez nem is olyan könnyű, mert az objektívvel sokkal közelebb kell menni, és a jó képhez a közelségen kívül még sok más összetevőnek is stimmelnie kell. Ezért hát mindig nagy öröm, ha egy-egy madarász élményt sikerül képekbe öntenem. Ezt most a madáritató adta meg nekem. A nyár folyamán feltűnt vadgerle régóta áhított faj volt számomra. Örültem is nagyon, mikor először találkoztam vele. Szerencsére nem egyedi eset volt a látogatása, többször is volt hozzá szerencsém. Így lehetett, hogy a madáritatóhoz érkező vadgerle már nem csak egy gyerekkori élmény, hanem hat millió pixel formálta fotó is. 

A kép Pentax ist Ds vázzal, Sigma 70-300 mm 1/4-5.6 DG Macro objektívvel, f5,6, 1/45, ISO 400 beállításokkal, állványról készült.